Kész, feladom. A negyedik gyereknél, a kilencévesnél is elvárás lett, hogy saját gépe legyen. Mind a négyet egyszerre akarják időnként videó távoktatni. Nem bírom tovább sem eszközökkel - nincs ennyi számítógépünk, még vacak sem -, sem anyagiakkal. 4 normális laptop, melyek megfelelnek az egyre többet követelő tanárok igényeinek, darabonként 120 - 150 000 forintba kerülnek. 480 000 - 600 000 forint. Az emeletre Ethernet kábelt kéne húzni, hálózati kapcsolót (switchet) kéne beállítani, mert a WiFi ekkora megterhelést biztosan nem kezel már. Az internet hozzáférésünk talán, ott a felfelé sávszélesség a szűk keresztmetszet, ami ennek a szolgáltatónak a hálózatán, ezen a területen a maximális elérhető amúgy. Talán közös áramkör az emelet és a nappali, ahol a router van. Ha igen, akkor egy powerline (a 240 voltos hálózaton működő) hálózati adapterpár úgy kb. 20 000 forint. Akkor csak az emeleten kell átfúrni két falat, beüzemelni egy switchet és Ethernet kábelt húzni. Az kb. 10 - 15 000 forint még. Tehát legalább 480 000 + 20 000 + 10 000 = 510 000 forint, de ez egy nagyon optimista becslés, nem számoltam a házhoz szállításokkal, a falfúró emberrel - nincs fúrógépem, nem is vagyok valami nagy barkácshős.
Kész, feladtam. Jöhet a rossz jegy, a buktatás az áristom. Legfeljebb újra járják ezt az évet a kölykök.
Kedves pedagógusok! Ti ki tudnátok ezt fizetni? Most haragítjátok éppen magatokra ebben az országban a szülők nagy részét! Szerintetek mennyire fognak tisztelni titeket a diákok amikor majd visszatérnek az osztálytermekbe, mikor folyamatosan azt tapasztalják, hogy ész nélkül szívatjátok őket? Térjetek már észhez!
Meglehetősen rezonál az eddigi tapasztalataimra, de érdekes, hogy a szerzők nagyjából természetesnek veszik, hogy van informatikai eszköz és szélessávú internet hozzáférés.
Tegnap az egyik informatikatanár átküldte a tanítványainak azt a linket a Tisztaszoftver programra, amit voltam bátor én is közzé tenni az első tíz távtanítási nap után. Jellemző, hogy a gyerekem nem értette, hogy mi is ez egész pontosan és mire jó neki, mert részletes magyarázat nem volt hozzá.
Matektanár utasítása: A gyerek szedje össze az összes, eddig neki küldött, képformátumban benyújtott házi feladatát és fűzze össze egyetlen PDF állományba. Kedvesen küld egy linket egy androidos applikációra, ami mobiltelefonon képes erre.
Mi lenne, ha küldenék neki egy ÁFÁ-s számlát PDF formátumban, 821101 Összetett adminisztratív szolgáltatásról, 4500 + ÁFA értékben? Bár nem. Előbb meg kéne kérdeznem tőle egy udvarias levélben, hogy kinek küldhetem a számlát.
Itt a vége, elértem a tűrőképességem határát. Az elmúlt két hét eseményei meggyőztek arról, hogy Önök, pedagógusok valóban az életre nevelik a gyerekeinket, mert az Önök viselkedése szerint:
- Természetes, hogy a mérce kettős
- A hatalommal bíró ember bármit megtehet, a hatalommal való visszaélés teljesen normális, az egész világnak a hatalommal bíró ember elvárásaihoz kell igazodnia, minden körülmények közt, a hatalommal bíró ember folyamatosan változó és nem kommunikált elvárásait ki kell tudni találni az alárendeltnek
- Ha csóró vagy, senki vagy
- Az empátia a gyengék fegyvere
- A szabályok olyasmik, amik csak mindenki másra vonatkoznak, kötelessége csak mindenki másnak van
- A tudás, a törvények nem ismerete vagy semmibevétele pótolható arroganciával
- Ha elég arrogáns vagy, akkor igazad van, ha ez a stratégia mégsem működne akkor irány a jolly-joker, a mindent ütő áldozatszerep
- Az oktatás nem a gyermekért van, hanem miatta
Végtelenül sajnálom, de ha léteznek együttérző, józan, képzett, a jelenben élő, alkalmazkodásra képes pedagógusok akiknek most a lelkébe gázolok, az azért van mert nem jelennek meg a radaromon. Elvesznek azok közt, akik kiköpött olyanok, mint a Pink Floyd minden hangjegyében zseniális The Wall-jának tanára az Another Brick in The Wall-ból.
979 novembere, cirka 41 év alatt nem fejlődni semmit nem kis teljesítmény. Ők fényesen bizonyították, hogy szerte az országban csupa-csupa Dredd Bíró oktat, a tantermekben egyetlen törvény van és az az övék: „I AM THE LAW!”
Nagyon szeretném azt hinni, hogy „egyedi elszigetelt esetek” áldozata a négy, iskoláskorú gyermekem. Az ő távoktatásukkal kapcsolatos, két város, három iskolájából begyűjtött tapasztalatok egyáltalán nem jellemzőek. Szeretném ezt hinni, de félek tőle hogy tévedek. Példákat fogok hozni, melyek nem légből kapottak, a hasonlóság a valósággal egyáltalán nem a véletlen műve, mind megtörténtek. Fikarcnyi kétségem sincs, hogy írásom elnyerné méltó jutalmát, a pedagógusbosszú alanya a gyermek lenne. Hogy is lehetne kétségem, amikor általános iskolában tanító pedagógus, az iskolaév első hetét úgy kezdte, hogy szülői értekezletet hívott össze, ahol eldicsekedett azzal, hogy „ő bizony már jelentett fel szülőt a gyámügynél azért, mert az nem jelent meg a szülői értekezleteken”. És valóban, megtette. Az érintett, meghurcolt szülők nem drogos vagy alkoholista senkiháziak, az a bűnük, hogy három műszakban dolgoznak mindketten.
Az ötlet jó, de a kivitelezés…
Alapvetően remek dolognak tartom, hogy a kormány nem azt mondta, ami a legegyszerűbb lett volna, hogy "Bocs gyerekek, így jártatok! Mindenki menjen haza, jövőre évet ismételtek!"
Számomra érthetetlen okból egyfajta sértettséget érzek a pedagógusok részéről: "Mi az hogy nekem is kell alkalmazkodni a kialakult helyzethez?", "Mi az, hogy ki kell lépnem a komfortzónámból és haladnom kéne a korral?", "Mi az hogy nem kréta és falitábla?" És ezt az egészet a gyereken verik le, meg a szülőn. A kardcsörtetés, fenyegetés – egyes, buktatás, intő, feljelentés – általános „pedagógiai eszköz”. Az egyik iskolaigazgató odáig ment, hogy megtiltotta a diákjai számára, hogy az oktatási időben azok egymással kapcsolatot tartsanak, majd megfenyegette őket, hogy „ezt ellenőrizni fogják”. A kijelentés teljesen üres fenyegetés, a „ha csendben maradsz, okosabbnak tűntél volna” iskolapéldája. Hogy tetszett ezt gondolni? Minden gyerek számítógépét fel tetszik törni? Olyan szoftvert tetszik velük telepíttetni, amivel Önök figyelemmel kísérhetik a ténykedését? Az a baj, hogy az ilyen kijelentésekkel a saját tekintélyüket rombolják le az alapoktól, se a gyerekek nem veszik innentől komolyan Önöket, se mi szülők. Amúgy ez az az iskola, ahol a gyerekem az első évben nem szerepelt a Kréta rendszerben. Idén már igen, de olyan tantárgyból is kapott már jegyet amit nem is tanul, olyan tanártól, aki nem is tanítja. Az informatikai oktatás pedig olyan magas színvonalú, hogy a gyerekeket nem engedik számítógép közelébe azzal a kifogással, hogy „nem tudnak a kettes számrendszerben számolni”, ez pedig nonszensz, ostobaság.
Digitális analfabéta diplomával
A digitális analfabetizmus tombol, amit a XXI. században rettenetesen ijesztőnek találok a társadalom egy elvben képzett, értelmiségi rétegétől. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy "jaj, hát szegény 60 év körüli tanárok nem ismerik a számítógépet". Számolgassunk csak egy kicsit! A 80-as években volt az otthoni informatika pionírkorszaka. 8 bit, Junoszty TV, Commodore 64. Igen, akkor volt a számítógép misztikus, kissé utópisztikus. Vágási Feri már a 90-es években "belépett az internetbe". Az harminc éve volt! 30! Mit tetszettek azóta csinálni? A mai hatvanas korosztály akkoriban a 30-as éveit taposta. De oké, legyenek a 2000-es évek. Akkor meg a 40-es éveit. Akkor nagyon-nagyon messze volt még a „nem fog már úgy az agyunk” életszakasz. Nem felismerni azt, hogy az otthoni számítástechnika, az internet akkorát fordított az emberi kommunikáción, a személy-személy közti kapcsolatokon, a hírek megállíthatatlan és cenzúrázhatatlan terjedésén, átrendezte a hírek és információk továbbításának módját, kiragadva azt egy viszonylag szűk, elit (újságírók) kezéből, de akár az olyan hétköznapi, egyszerű dolgokon is, minthogy nem kell sorban állni a sárga csekkel a postán, nem egyszerűen arrogancia, hanem ostobaság.
Nagyon egyszerű lenne elverni a port csak az idősödő pedagógusokon, de egyfajta sznob elutasítás érződik az informatikai eszközök használatával kapcsolatban a fiatalabb pedagógusok irányából is. Ez legalább akkora arrogancia, mint azt állítani, hogy 2020-ban valakinek nincs tévéje otthon és egyébként is csak természettudományos csatornákat néz a nem létező készüléken.
A digitális tanítás úgy megy, hogy amit az illető pedagógus valamilyen szinten ismer, azon a felületen vár munkát, kapcsolattartást, kommunikációt a gyerektől és a szülőtől. A szabályok, elvárások nem kerülnek lefektetésre, ugyanakkor alapvető igény a részükről, hogy a gyerek (szülő) hidalja át a tanár informatikai képzésének hiányosságait. Valódi távoktatási rendszerek létezésének ismerete sincs meg – nálunk a három iskolából egyetlen használ Google Classroomot.
Elvárják, hogy a gyermek és / vagy a szülő a Facebookon kommunikáljon. Az egyikőjüket sem érdekli, hogy a 13 év alatti gyerekek a Facebook felhasználási feltételei szerint egyáltalán nem is használhatnák a rendszert. Fogalmuk sincs, hogy mire mondtak okét, amikor elkezdték ŐK használni a Facebookot és mire akarják rákényszeríteni a gyereket a szülőt.
Elképzelésük sincs arról, hogy a Facebook használata az oktatásban, az EU általános adatvédelmi rendeletével (General Data Protection Regulation – GDPR) összeegyeztethetetlen. Azt hiszitek viccelek? Idézek nektek a Facebook felhasználási feltételeiből, a „3. Az általad nekünk adott engedélyek” pontból: „Konkrétan, amikor megosztasz, közzéteszel vagy feltöltesz valamilyen szellemi tulajdonjog által védett tartalmat a Termékeinkben vagy velük kapcsolatban, ezzel nem kizárólagos, átruházható, allicencbe adható, jogdíjmentes és földrajzi korlátozás nélküli engedélyt adsz nekünk a tartalom tárolására, felhasználására, terjesztésére, megváltoztatására, futtatására, másolására, nyilvános előadására vagy megjelenítésére, fordítására vagy belőle származékos munkák létrehozására (az adatvédelmi és alkalmazásbeállításaiddal összhangban). Ez azt jelenti például, hogy ha megosztasz egy fényképet a Facebookon, azzal engedélyezed nekünk a tárolását, másolását és másokkal való megosztását (ebben az esetben is a beállításaiddal összhangban), ideértve a szolgáltatókat, akik a szolgáltatásunkat vagy más, általad használt Facebook-termékeket támogatnak. Ez az engedély megszűnik, amikor tartalmad törlésre kerül a rendszereinkből.”
Oké, nem olvasták el soha a szerződési feltételeket – a felhasználók zöme így van ezzel – de nem hallották meg azt az amúgy hallható kisebbséget akik szólnak, hogy szerintük ez így nincs rendben. (És nem, szó sincs arról, hogy a fejükön alufólia sisakkal rohangáló, luddita elmebajosok lennének e kisebbség tagjai.) Ha felnőttként a pedagógus úgy dönt, hogy ez ott fent mind oké, a szíve joga. Majd legfeljebb viszontlátja a képét egy „Megdugnál egy idősebb hölgyet?” (sic!) hirdetési csíkon. (Bocs a vulgaritásért, szó szerint ez van és ha azt hiszed, hogy vicceltem, akkor még csak egyszerűen nem láttál ilyet.) Tényleg, az ő dolga. De másnak, főleg egy gyermeknek nem írhatja elő, hogy ő is igent mondjon erre, csak azért mert ő szerinte ez rendben van – vagy éppenséggel mert gőze sincs arról, hogy mibe ment bele.
Az egyazon osztályt tanító tanárok meg sem kísérlik összehangolni a munkájukat. A matektanár matekos csoportot csinált a Facebookon, az osztályfőnök osztálycsoportot és így tovább. A feladatok változatos csatornákon jönnek, hol e-mailben a gyereknek, hol az x. darab FB csoportba, hol e-mailben, hol Facebookon a szülőnek. A telefonom megállás nélkül tilinkózik, mert dőlnek be a feladatok. Állandóan. Nem csak iskolaidőben. Véletlenszerűen. Amikor a pedagógus éppen úgy gondolja.
Mondok konkrét példákat! Mindkettő a 12 évesemtől jön. A gyerek tornatanára követeli, hogy küldjön a gyerek fotót, amin látszik, hogy csinálja az általa előírt gyakorlatot. Ezt bármilyen formában elfogadhatatlan. Azonnal elém villant az a bizonyos „p” betűvel kezdődő szó, meg számos kérdés is: Miért? Mit fog a fotókkal csinálni? Egyáltalán hallott Ön már a képmáshoz való jogról?
Angoltanárnő ugyaninnen: Facebookon bejegyzés születik az osztálycsoportba egy feladattal. Másnap reggel leteremtő bejegyzés érkezik fenyegetőzéssel. Egyes osztályzatot említ, mert hogy nem érkeztek meg a házi feladatok hozzá a gyerekektől. Az eredeti üzenetben NINCS határidő megadva, a megadott e-mail cím, ahová a megoldásokat várja hibás. Szülők szólnak, tanár sértődötten korrigál, némi pufogással, hogy elírta, „bárki hibázhat (aki ő)”. Gyerek megcsinálja a feladatot, lefotózzuk. Elküldöm a "vezetéknevem.keresztnevem" formátumú e-mail címemről, egy kezelhető méretű és használható felbontású JPG-ként. Tanár úgy válaszol, hogy azt hiszi, hogy a gyerek írt neki. Tegez, megszólítás, bármiféle formázás nincs. "Ezt én most hogy javítsam ki?! Küldd át Wordben!" Természetesen ez a Word formátum igény sem hangzott el előzetesen. Ezek szerint a legelterjedtebb képformátum mibenlétéről fogalma sincs, az 1985 óta létező, a Windows 1.0-ban debütáló és azóta is a rendszer tartozékát képező, egyre fejlettebb rajzprogramot a Paint-et (eredetileg Paintbrush) nem ismeri. Nyilván ugye a gyerek az óráján papírra ír ceruzával, nem számítógép előtt ülve készíti el a kiadott feladatot. Mivel ő egy képpel nem tud mit kezdeni ezért azt várja, hogy a 12 éves hidalja át az ő képzetlenségét és alapismereti hiányosságait és alkosson Wordben, mindezt olvassa ki az ő gondolataiból. A szülők felháborodnak, az osztályfőnökhöz fordulnak. Ő próbál mediálni, a nyelvtanár megsértődik, a válaszcsapás borítékolható.
Következő lecke: „Válassz 10 szót, foglald mondatokba – ne kétszavas mondatokba – fordítsd le, küldd át.” Gyerek elkészíti, a Word, docx formátumában átküldi. Tanárnő válasza: „Ezek nem jók, tele vannak hibával, egyébként is másoltad mindet a könyvből.” Valóban, három hibáját fedezem fel a gyereknek (írok, olvasok, beszélek angolul), a teljesítménye közel sem tökéletes, de azért elég messze van attól, hogy „tele lenne hibákkal”. A hibákat nem javítja ki, tehát az egész Word formátumos elmebaj nettó packázás. Felmerül bennem a kérdés, hogy mi lett volna a részemről a helyes. Ha javítom a gyerek hibáját, átbeszélem vele és úgy küldöm el a pedagógusnak? Akkor neki mi a szerepe? Akkor ő nem tanár, hanem valamiféle feladatadó gépezet, amit húsz programsor képes pótolni, hiszen a javításhoz nem vette a fáradtságot. Ellenben megvádolja a gyereket azzal, hogy csalt. Ha lezuhanna az arroganciájáról az eszére szerintem belepusztulna. Tényleg Sherlock, nem esik le, hogyha valóban másolt volna a gyerek akkor tökéletesek lennének a mondatai? Sóhajtok egyet, és írok tíz másik mondatot ÉN. Elküldöm a gyerek nevében. Nincs reakció.
Következő feladat: Elküld egy linket egy YouTube oktatóvideóra, hogy az ott elhangzó mondatokat a gyerekek jegyzeteljék ki mindkét nyelven és küldjék el. A videó két óra nyolc perces. Felhorgad a népharag, osztályfőnök már úgy veszi fel nekem a telefont öt perccel a feladat megérkezése után: „Nem te vagy az első, már beszéltem vele. Az első tíz mondatra gondolt”. Nyilván pedagógusunk nem figyelt. Örült, hogy talált valamit, amivel gyorsan letudhatja a feladatát és kiküldte. „Csíny letudva”, hátra lehet dőlni. Az már csak hab a tortán, hogy a szóban forgó videó önmagában elégtelen oktatásra, olyan mondatok is szerepelnek benne, melyeknek a helyes használata bővebb magyarázat nélkül lehetetlen. (A „Good afternoon” például a videó állításával szemben nem egyenértékű a mi általános, „Jó napot kívánok” kifejezésünkkel, melyet ha valaki délelőtt 11-kor mondd egy boltba belépve, akkor nem néznek rá furcsán.) Egyértelműen nem nézte meg, hogy mit ad ki feladatnak. Várjuk a további fejleményeket.
Ha csóró vagy, senki vagy!
Szintén nagy az egyetértés abban, hogy a gyereknek ÁLLANDÓAN ott kell ülnie a gép előtt, de nincs definiálva, hogy a digitális tanítási idő mikor van. Leginkább 0-24h, hét nap egy héten. Pénteken 17 óra 45 perckor érkezik feladat a Google Classroomba, aznap 23 óra 59 perces határidővel.
Alapvetés a tanárok részéről, hogy az teljesen természetes, hogy minden gyereknek saját, megfelelően izmos, kamerával-mikrofonnal felszerelt számítógépe és kamerás okostelefonja van és korlátlanul széles a sáv.
Ez az ország azon pontján ahol mi élünk, sajnálatos módon még az egyetlen gyerekes családmodell esetén sem jellemző. Többgyerekeséknél még annyira sem gyakori, nevelt gyerekek esetében meg egyenesen vágyálom. (Igen, lebuktam, nevelőszülő vagyok.) Az elmúlt két hét tapasztalatai alapján a tanárok által elvárt és nyújtott távoktatási feladatokra alkalmas laptop, ami olyan teljesítményű, hogy a gyerek ne utálja meg egy életre a tanulást és az informatikát, a jelenlegi árakon 120-150 000 forint körüli összegbe kerül. (Nem, játékra nem alkalmas, attól további 150-250 000 forintra vagyunk. Semmi felesleges túlzás, jogtiszta Windows operációs rendszer, kamera, mikrofon, legalább 8 gigabájt memória és gyors, de kis kapacitású, szilárd test meghajtó – SSD – háttértár az amit erre megfelelőnek gondolok a célra.) Ez a nevelt gyerekek ellátmányából nem gazdálkodható ki. Illetve de, csak akkor 2-3 hónapig nem eszik semmit.
Nagyra értékelem, hogy a helyi önkormányzat tett az ügyben erőfeszítéseket, 30 darab táblagépet osztottak ki a városunkban a rászorulóknak, de ez csepp a tengerben és afféle tűzoltás, mert egy táblagép csak körülményesen alkalmas gépelésre, illetve fogalmam sincs, hogy internetelérésről gondoskodtak-e.
Az, hogy mi történetesen elektronikailag többé-kevésbé jól felszerelt háztartást viszünk, az az én szakmai múltamnak köszönhető. A gyerekek gépei úgy néznek ki, hogy az én, levetett cuccaimból építettem nekik valamit, amivel netezni tudnak, eldöcög rajtuk a Youtube, van rajtuk Open Office, böngészős játékok, de már egy Minecraft nem, pedig volna rá igény. Ezzel nevelőszülői körökben mi ritkaságszámba megyünk. (Van önkritikám, én úgy érzem, hogy a vakok közt vagyunk csak félszeműként királyok.) Az elmúlt pár napban kétségbeesetten próbáltam kitalálni, hogy mit, mivel tudok még gyorsítani, elköltöttem egy szabad szemmel is észlelhető összeget SSD-kre, az ósdi gépekbe való, használt memóriákra a Jófogásról. A GLS-es futár sráccal összetegeződtünk, annyit járt ide, hogy lassan kulcsot is kap a kecóhoz. Telepítettem, szereltem, rendszert másoltam. Még egy öreg netbookot is elővettem, amit anno nem volt lelkem kikukázni. Kapott az is SSD-t, memóriát, új akkut, mert az lett a "mindent látó szem", állandó e-mail és Facebook ügyelet – fentebb már írtam, hogy miért kellett ez.
Mi a helyben elérhető legnagyobb sávszélességre fizetünk elő az én, távmunkában végzett főállásom miatt. (Ez régebbi keletű, mint a vírus miatti home office pánik, évek óta dolgozom így külföldre.) Ez a legtöbb családnál közel sincs így. Sőt! Nem vagyok benne biztos, hogy az az általános, hogy egyáltalán van bármiféle internetelérés otthon és nem csak a szülő(k) ilyen-olyan okostelefon(jai) jelenti(k) az egyetlen informatikai eszközt a családban, minimális mobilnet csomaggal.
Nem tudom, hogy a jelenlegi általános és középiskolai tananyagban mi az, ami miatt kétirányú, valósidejű videókapcsolatot követelnek meg a pedagógusok. Álláspontom szerint nincs ilyen a tananyagban. Egyszerűen arról van szó, hogy a hétköznapi, frontális oktatástól nem tudnak elvonatkoztatni. Azt szokták meg, hogy látják a gyerekeket. Csakhogy ezzel az elvárással sérül a képmáshoz való jog, a magánszférához való jog – az otthonom nem a Való Villa, én sem figyelem a tanárt, hogy hogyan tanít. Megint azt mondom: GDPR, alapvető emberi jogok. Azt gondoljátok túlzok? Nos, nem. A nevelt gyermekről fotó vagy videó csak a gyám írásos beleegyezésével készülhet. Ez olyan jog, amit igen szigorúan vesz a gyámügy és a gyámok is. Így a gyermekeim gyámjainak útmutatása alapján minden gyermekem esetében kértem a pedagógust, hogy legyen kedves prezentálni az iskola írásos kérelmét az ügyben, alapos és pontos részletezéssel, hogy mihez és miért kell a videófelvétel – a „tanításhoz” nem elegendő – hogy továbbadhassam azt a gyámnak, aki (feljebbvalóival történő egyeztetés után) döntést hoz. Egyből ki fogjátok találni, hány ilyet kaptam a tanároktól.
A nonstop tanulói, online rendelkezésre állás megkövetelése borzasztó túlzás, különösen annak a fényében, hogy a tanárok azt gondolják, hogy bármikor, bármennyi feladatot adhatnak távolról – lásd fentebb.
Aki azt gondolja, hogy Magyarországon jelenleg a háztartásokban teljesen természetes, hogy mindenhol, minden gyereknek saját számítógépe van, valóban széles sávú internetkapcsolattal, annak azt javaslom, hogy merítkezzék meg a rögvalóságban. Ugyanakkor a mérce kettős, a minap panaszkodott az egyik pedagógus, hogy „neki csak mobilnetje van otthon, ami hamarosan elfogy és MIATTATOK (értsd: a gyerekek miatt) hamarosan be kell járnia az iskolába dolgozni”. Bocsánat, nem tudok együttérezni.
Másik példa: A városunkban az elektromos szolgáltató felújításokat végzett a héten. Rövid, 10-20 perces áramszünetek voltak számos utcában, naponta többször is. Ez ugyan minket közvetlenül nem érintett, de az internetszolgáltatót igen. Ha kulcsfontosságú területen nincs áram, akkor az egész helyi szolgáltatási területen szünetel a szolgáltatás. Így van ez csőtörés esetén a vízzel, gázzal, szerintem felfogható bármiféle műszaki képzettség nélkül is, hogy miről van szó. A gyerekek természetesen jelezték a tanáraiknak azt, hogy akadozni fog az elérésünk. Az egyik osztályfőnök válasza: „OK, mindig írjon annak a tanárnak, akivel éppen órája lenne, hogy nincs net.” A gyerekem próbálja magyarázni, hogy „de hát pont most mondom, hogy nincs net, hogy írjak?” A tanár válasza tartalmazza azt is, hogy nem arról van szó, hogy nincs tisztában azzal, hogy az elektronikus eszközök elektromos árammal működnek: „Miért, nincs mobilneted?” Nem, kedves Tanár Úr, nincs. Arra már nem telik. Bár valóban van a gyereknek egy filléres okostelefonja, de az is csak feltöltőkártyás, az iskola-, a MÁV ingyenes-, meg az itthoni vezeték nélküli hálózatot használja vele. Pont annyira nincs mobilnetje, mint Önnek bármiféle készsége az empátiára. Vagy minden más gyermek az iskolában annyira jómódú, hogy ez természetes? Esetleg Ön ennyire jómódú, hogy Önnek ez természetes? Tudja, az amúgy hibásan, Marie Antoinette francia királynénak tulajdonított, de a valóságban Jean-Jacques Rousseau Vallomások című művéből származó idézet jut eszembe erről a mondatáról, "Ha a szegényeknek nem telik kenyérre, akkor egyenek kalácsot."
A hetedik parancsolat
A hazai informatikai oktatás a Microsoft Windows operációs rendszerekben és az Office programcsomagokban gondolkodik és köréjük szerveződik. Ez egyfelől jó, hiszen valóban, az üzleti életben ezek az elterjedtek, készség szintű használatuk alapelvárás. Másfelől rossz, mert „van élet a Microsoft termékeken túl is”. Az alternatív operációs rendszerek és irodai programcsomagok ingyenesek, magyarul „beszélnek”, használatuk intuitív és mindenki számára egyértelmű aki Microsoft termékeken tanult és szocializálódott – de éppenséggel fordítva is működne a dolog.
Tehát a hazai informatikai oktatás a Microsoft irodai programcsomagjának használatát tanítja és kéri számon, informatika tárgyból az érettséginél is. A bibi vele kapcsolatban, hogy ez egy kereskedelmi (fizetős) programcsomag. Ezt az oktatási tárcánál felismerték és már hosszú évek óta a diákok és tanárok számára is (!), regisztrációt követően ingyenesen elérhető az Office programcsomag.
Jelenleg a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, Tisztaszoftver programjának köszönhetően ennek legújabb változata, Office 365 ProPlus érhető el itt:
https://o365.oh.gov.hu/
Ez amúgy havi 13 euróba kerülne. Három gyermekemet, három informatikatanár tanítja három iskolában. Mivel ugyan tudtam erről a programról, de a részleteivel nem voltam tisztában, megkértem a gyerekeket, hogy kérdezzenek rá az informatikatanárainál. Egyikőjük sem volt tisztában nem hogy a részletekkel, de még csak nem is hallott erről. Változatos „segítséget” ajánlottak, de mindegyik arról szólt, hogy a szoftvert ellopni teljesen természetes. Nem, kedves Tanár Urak, nem lopunk! Még akkor sem, hogyha az ehhez szükséges tudásunk megvan. Szégyen és gyalázat, ha Önök szerint ez természetes. Remélem, hogy mindenki másnál nem ez volt és mondjuk azzal kezdte az infó tanár a tanévet, hogy akinek van számítógépe,annak megmutatta ezt a linket.
Quo vadis?
Amikor túljutunk a koronavírus okozta világrengésen, az abból levont tanulságok mentén, de leginkább annak okán, hogy bármikor bekövetkezhet hasonló csapás, változtatni kell majd a mindennapi életünkön.
Azon cégek, melyek most ébredtek rá, hogy az otthoni irodából végzett távmunka is működik, azt is tapasztalni fogják, hogy mekkora költségmegtakarítást jelent ez a számukra – gondoljunk csak egyszerű rezsi jellegű dolgokra. Óriási távlatokat nyit a munkaerőpiacon, hogy nem csak adott város és annak vonzáskörzete jöhet szóba egy pozíció betöltésénél. Ők változtatni fognak egyszerű gazdaságossági megfontolásból és a saját igényeikhez finomítva tökéletesítik a távmunka rendszereiket.
A jelenlegi, szinte csak tisztán frontális oktatási rendszernek is szükségszerűen változnia kell. Igen, persze, hiszek abban, hogy a gyerekeknek meg kell tanulnia a csoportos viselkedés szabályait, közösségben kell szocializálódnia. Bölcsőde, óvoda, általános iskola alsó tagozata erre tökéletes. De már az általános iskola felső tagozatával kapcsolatban sem vagyok biztos, hogy úgy marad, ahogy azt megszoktuk. Középiskolás éveimet gyermekkorom egyik legboldogabb szakaszaként éltem meg, sajnálnám ha gyermekeim, unokáim kimaradnának ebből az élményből. Ugyanakkor a valós veszély áldozatokat követel és még akár jó dolgokat is hozhat egy a távoktatásra sokkal jobban építő oktatási rendszer. Például ha „A” városból hiányzik egy matematikaszakos tanár, akkor őt könnyedén lehet pótolni egy „B” városban élővel, függetlenül attól, hogy mekkora a távolság a két hely között. Egészen biztosan számos fejlesztés fog történni igen rövid idő alatt, ezt az EU teljes mellszélességgel fogja támogatni a tagállamok számára könnyen adoptálható informatikai és módszertani megoldások képében. Szükség lesz ennyi tanárra? Lehetséges, talán igen. De bizonyosan képzett, digitális nomádokra és nem digitális analfabétákra lesz szükség.
Az egyik gyermekem osztályfőnöke a távoktatás bevezetésekor azt találta mondani nekünk szülőknek: „Önök most kötelességtudatból vizsgáznak”. Nem, mi rugalmasságból és türelemből vizsgázunk. Abból, hogy bár esetleg az állásunk, a megélhetésünk forog veszélyben, esetleg már ki is rúgtak, nekünk kell átvennünk az Önök feladatainak egy jelentős részét. Ingyen. Mert szülők vagyunk, azért.
Nos kedves tanárok Önök is vizsgáznak éppen. A fenti példák kapcsán azt gondolom, hogy sokuk azt gondolja, hogy azzal, hogy az oktatás jelentős részét kiszervezte a szülőknek egy kis fenyegetődzéssel megfűszerezve, a feladatát elvégezte. Ugyanakkor nem veszi észre, hogy azzal, hogy most, hogy az osztálytermeik ajtajait nem védi kapu és portaszolgálat, mennyire pontos képet kapunk, hogy közvetlen, első kézből származó benyomásokat szerzünk az Önök tanítási módszereiről, attitűdjéről, empátiájáról, képzettségéről, hozzáállásáról, szabálykövetéséről, tájékozottságáról és úgy általában a rátermettségükről – vagy éppen a fentiek hiányáról.